Már késő éjjel volt. A hold fényesen világított az éj sötétségében. Néhány áttetsző felhőfátyol is feltűnt. Nyugodt volt az est. Emberek és álatok pihentek már. Csak egy lény nem volt fáradt. Hogy lett volna? Hiszen az egész napot végig aludta sötét, kő kastélyában lévő, nemes fából készült koporsójában. Ha az ember rá nézett végig borzongott. De nem, mert ronda. Sármos fiatalember, furcsa mégis elegáns öltözetben. Haja hosszú és fekete volt. Bárki rámondta volna, hogy olyan 20 éves lehet. De nem!! Ő bizony már akkor is a 200-dik évében járt, mikor ellátogatott hozzám. Igen! Óh!!  Aznap este iszonyú szomorúnak és magányosnak éreztem magam. Aludni próbáltam, de nem tudtam. Egyszer csak egy alak tűnt fel ablakomban. Nem láttam az arcát. Kicsit féltem, de éreztem, hogy oda kell mennem, és ki kell nyitnom az ablak ajtaját. Ahogy nyílt az ajtó egyre tisztábban láttam az arcát. A szívem nagyot dobbant. A lábaim a földbe gyökereztek, mozdulni sem bírtam. Két szép kék szemével teljesen meg babonázott. Úgy éreztem, hogy egész életemben rá vártam. Ahogy meg tudtam szólalni, behívtam. Így visszagondolva nem is értem, akkor miért nem gondolkoztam azon, hogy hogyan került egy férfi az ablakomhoz több emelet magasban. Nem tudtam, és nem is érdekelt. Ő bejött én csendben néztem. Akkor még csak nem is furcsálltam, hogy ott van.  Olyan érzés volt mintha csak az életem nagy szerelmem mászott volna be ablakomon. Bár egy szót kitudtam nyögni halkan, de megmozdulni most sem tudtam. Éreztem testemen tekintetét, ahogy engem figyel. Óvatosan úriember módjára oda sétált hozzám. A fülembe valamit motyogott, nem emberi nyelven. Még soha nem hallottam, de mégis értettem mit mond. Valahogy így hangzott: „ Nekem teremtettek”.

Bár soha nem mondták ezt nekem, de éreztem, hogy így van. Lassan elkezdte csókolgatni nyakam. Ekkor kezdtem magamhoz térni. Hirtelen el akartam rántani nyakamat, de elsőre nem sikerült. Az utolsó pillanatban ugortam félre. Már tudtam beszélni és mozogni. De beszédem csak ő értette meg, és csak ő hallotta. Erre hamar rájöttem, mert tiszta torkomból üvöltöttem, de szüleim nem hallották meg.

     Halkan fülembe búgta:

-          Ne erőlködj drága. Ne félj tőlem, nem bántalak. Azért jöttem, hogy örök életet adjak számodra, és ezzel magamhoz láncoljalak.

-          És ha én nem akarok élni örökké? Ha nem akarok ön mellett lenni?

Kérdeztem reszkető hanggal, még mindig azzal a furcsa nyelvel.

-          Azt nem teheted. A te életed értelme, hogy mindörökké velem éjjel, hogy az éjszakák úrnője légy.

-          Hiszen nem is ismerem önt.

-          Enged meg, hogy bemutatkozzam. Én Williem gróf vagyok. A Drakulák nemesi ágának egyik leszármazottja.

-          És mi az, hogy „önnek teremtettek”? Én nem egy tárgy vagyok, akit csak úgy adogatnak, vagy „teremtgetnek”!!!!!!

-          Akkor szebben fogalmazok. Az én számomra születél meg, hogy az én családom ágát bővíthessük.

-          De miért pont én? Vagyis engem mi alapján választottak ki erre a szörnyűségre?

-          Mi vámpírok rendelkezünk egy különleges képességgel, mellyel megérezzük, ha egy nő, Gyönyörű és erős fiúgyermeket tud szülni a számunkra. Eddig nem vetted észre, hogy soha nem volt beléd senki szerelmes, és, hogy te se éreztél igazi érzelmeket senki iránt?

Ezen elkezdtem gondolkozni, és sajnos be kellet vallanom, hogy tényleg igaza van. Sírni lett volna kedvem, de nem tudtam. Megint nem tudtam megmozdulni, de már nem is akartam. Éreztem, ahogy lassan, könnyű léptekkel közeledet felém. Finoman elkezdte csókolgatni nyakam. Hirtelen erős érzés fogott el. Tudtam ez a szerelem. Benne találtam meg mindazt, amit minden fiúban kerestem egész életemben. Hirtelen egykis szúrást éreztem a nyakamon. Ösztönösen értettem mi volt az. Éreztem, hogy nő ki a szemfogam percről percre.

    Már eltelt kétezer év de még most is tisztán emlékszem erre az éjszakára. Most már én is itt élek Williemmel a sötét kő kastélyában. És ahogyan mondta, tényleg születet egy gyönyörű és erős fiunk. Úgy érzem én azokhoz a kevés szerencsés nőkhöz tartozom akik megtalálták életük szerelmét millió csalódás nélkül.